A héten a 11évesem azzal a kérdéssel támadott meg, hogy miért ünnepeljük a névnapokat? Mióta beszélni tud, olyan kérdéseket tesz fel néha, amihez egy guglibácsi keresés nem elég, hanem hiteles források felkutatása és esszéírás következik, vagy a jólbevált ’nem tudom, nézz utána, erre is lehet használni a képernyőidőt’ vagy legvégső esetben a ’kérdezd meg apádat’! :D
Ám ezen a témán azért elbeszélgettünk kicsit. Az emberiség alapvető igénye, hogy a hétköznapokból kiszakadva, időnként meg-megállva ünnepelje életszakaszok, vagy természeti jelenségek kezdetét, végét, fordulóját önmagában nagyon ősi dolog. Tüzek körbetáncolása dobszóra, színes tollak a hajba, különleges mamutvacsora csak a kezdet lehettek, szép népi hagyományainkon át napjainkig rengeteget változott az ünnepek állandósága.
Amikor a szupermarketekben szeptemberben megjelennek a karácsonyi díszek, sok mindenkitől hallom és magam is érzem, hogy a fogyasztói társadalom ebben is képes egy ellenáramlatot generálni és elveszi a kedvünk az ünneplésről a kötelezettségek nyomása, hogy szezononként dekorálni kell, és mindenre ajándékot venni és költeni és megint menüt kitalálni és konyhában robotolni és félig sem kedvelt családtagokat, vagy sírokat látogatni… Valahol tudok azonosulni azon polgártársaimmal, akik azt mondják, na ebből én már nem kérek. És azokkal is, akik lubickolnak ebben!
Magával a névnapok ünneplésével én valóban nem tudok azonosulni, nagyon önző okból: mert az enyém épp Szentestére esik. Így is mindig megemlékezett akkor rólam a családom, de úgy éreztem hogy érdemtelenül, mert valami sokkal nagyobb, sokkal klasszabb mellett eltörpül. A névnapot kevés országban is ülik meg olyan formán, mint Magyarországon – pedig egyszerű, benne van a naptárban, nem felejted el, ha nem akarod, mint adott esetben mondjuk a szülinapot vagy egy házassági évfordulót. De akárhogy is magyarázom, érvelek, nem tudom megkedvelni, mint ünnep.
A kulturális sokszínűség és hagyományaink tisztelete az ünnepek körül még inkább elbűvöl. Az, hogy Húsvétkor a gyermekem apja mai napig (előkészített és langyos!) vízzel, de nyakon önt, ahogy kell, nem a kedvencem, mégis érzem, hogy ettől maradok friss és fiatal egész évben. NEM! Mindazonáltal egy számunkra különleges hagyomány, váltóruhával készül a család minden nőtagja ilyenkor! Mi felvettük a halloween-i beöltözés amerikai kultúrából visszaszivárgott szokását is, szimplán azért, mert a gyerekek nagyon élvezik és nekem személyesen tetszik, hogy összehozza a szomszédságot és egy olyan témát, mint a halál és a túlvilág sötétsége által bennünk ébresztett félelem, ilyenformán próbáljuk meg viccesen magunkhoz ölelni és egy estére fogást találni rajta. Ahogy olvasom, a tökfaragás például Erdélyben is volt régi népi szokás, ebből a kultúrából vándorolt abba, majd vissza. Ez engem nem bánt, a Valentin nap sem, nem irigylem mástól, és ha valamit nem érzek magaménak, nem gyakorlom.
Talán mostanra értünk el az emberiségnek abba az életszakaszába, amikor annyian vagyunk ezen a bolygón és annyira kinyílt a világunk, hogy nagyon nehéz, ritka és csodálatos dolog, amikor éppen adott élethelyzetekben tudjuk definiálni és megünnepelni, hogy hová is tartozunk. Lehet az család, nemzetközösség, hobbi, munka, vagy lakóközösség a meglelt és választott törzsünk, ahova úgy érezzük, hogy jó szívvel tartozunk, ragadjuk meg és alakítsunk vele közösséget, saját hagyományokat, szeretet-díszekkel aggassuk tele a magunk módján az ünnepi hétköznapokat is akár!
A JóPont 3. születésnapja nekem épp ezt az érzést erősíti, közeledik a november 16-a, amely a közösségünk életében nagyon is ünneplésre méltó, sokan megtapasztalhattuk ez idő alatt, hogy valódi bőségben élni azt jelenti, hogy képesek vagyunk adni, kapni, tenni, támogatni, összetartani és elfogadni - mindet a maga idejében. Mi lehet jobb ok az ünneplésre?!
