Kriszta:
„Kedves Hajam!
Voltál már hosszú, rövid, színes, göndör, aszimmetrikus és még sorolhatnám. Amolyan sokféle, mint én magam is életem évei során. Tudom, sokat mérgelődtem veled amikor rakoncátlanul vigyázzba álltál az elképzeléseim ellenére vagy amikor teljesen belegabalyodtál a napszemüvegembe.
Aztán volt hogy eladtalak és a macskámat gyógyíttattam meg az érted kapott pénzből.
Igazán onnantól tartottalak nagy becsben amikor eldöntöttem hogy másnak is adok belőled ajándékba. Onnantól már úgy mostalak és gondoztalak, hogy tudtam, nemsokára más fog fésülgetni téged.
Remélem ha egyszer egy kislány kap ajándékba, a szíve akkorát dobban majd mint az enyém amikor elkezdték a begumizott tincseket levágni. Mivel nem tudtam visszatartani a könnyeimet, megkérdezték hogy megbántam -e? Megbánni? Egyétalán nem. Fantaszikus érzés volt.
Köszönöm hogy azért a fejemen is maradt még belőled, hogy nem kínzol az őszülés gondjával és hogy átismételhettem veled a már rég megtanult leckét, hogy adni jó - talán a legjobb dolog a világon.
Szeretettel,
Szépréti Krisztina”
Évi:
„40-re kerekedő életéveim alatt volt már legalább 40 féle frizurám, néha extrém sportot is űztem
belőle, hogy egyik évről a másikra lehetőleg ne ismerjenek meg az utcán!
Ám ilyen hasznos és szívmelengető merényletet még sosem követtem el a hajam ellen, mint ezen a héten.
Akkora lobonccal születtem, hogy az akkor főiskolás unokatesóm pólóra nyomtatott és úgy viselt, mert annyira különlegesnek találta pár hónaposan már égnek álló hajkoronám. Aztán anyukám a praktikum jegyében - amikor már nem állhattam az óvónénik pálmafába copfolását - rövidre vágatta rakoncátlan sérómat. Azon a képen nagyon sírok. Kisiskolás koromban gomba frizurám volt, felsőtagozatban a sasson-nak vagy bobnak csúfolt fazont viseltem. Sokáig azt hittem az én hajam egyenes. Már egyetemista voltam, amikor kiderült, hogy göndör, vagy legalábbis hullámos, csak mindig egyenesre szárítottam. A szalagavatóra belecsempésződött egy kis vörös melír, majd teljesen bevörösödött, volt 1cm-es, zselézett, fonott póthajas, felnyírt hajtetkós, padlizsán és rézvörös színű, lenövéses, vasalt és göndör. Covid zárlat alatt és utána 3 évig nem mentem fodrászhoz, így csak nőtt, nőtt, az utóbbi időben pedig derékig érő de közben felnyírt punk sörényem lobog a nyomomban, ahogy rollerrel suhanok.
Akik ezt a blogot olvassátok, sokan ismertetek meg sorban az évek alatt, ki ezt a frizurás énemet, ki azt. Több kultúrában is azt tartják, hogy a hajunkban rejlik az erőnk, valamilyen módon raktározza a bölcsességünket, meghosszabbított érzékelőként, csápjainkként funkcionál. Távolkeleti gyógyítók, guruk, remeték sosem vágják le a hajukat, vagy körmüket, vagy épp mindig kopaszra borotválják a fejüket, hogy ne zavarja meg őket a megvilágosodáshoz vezető úton. Az kétségtelen viszont, hogy a haj misztikus részünk, fájdalmat nem érez, mégis velünk él (bár néha tőlünk teljesen külön életet) és még halálunk után is nő. Az önkifejezésünknek és az önbizalmunknak bizonyosan fontos eszköze. Akinek egyenes van, göndört szeretne, akinek göndör van, egyeneset, abban az esetben, ha ritkulni kezd, még az erősebbik nem képviselői is a lelkükre veszik a veszteséget.
Ha pedig valamilyen kór miatt veszítjük el hajunkat - akár felnőttként, akár gyerekként - elképzelni sem tudom, hogy a betegséggel folytatott küzdelem mellett, mekkora lelki terhet élhetünk meg emiatt.
Épp ezért Krisztával mind a ketten dédelgetjük egy ideje a gondolatot, hogy szeretnénk eladományozni megnyurgult tincseinket, magunk növesztette kincseinket. Hiszen a nap végén a haj csak haj, ha levágjuk, és a szerencsések közé tartozunk, újra kinő! Mindketten választottunk egy alapítványt, egy fodrászt és egy napot, amikor el tudtunk engedni egy részt saját magunkból és tovább adni olyasvalakinek, akinek sokat fog jelenteni.
Szeretettel: Jócsák Éva”
