Mert lehet, hogy divat lett „jót tenni” – de méltósággal tenni a jót, az még mindig ritka. A világban, ahol a hangerő számít, az önreklám és a gyors eredmények, ott könnyű megfeledkezni arról, hogy a valódi segítség nem zajos. Hogy a jó szándék gyakran halk, csendes, odafigyelő. És arról is, hogy az igazi jószándék nemcsak adni akar, hanem emelni – nemcsak megoldani valamit, hanem közben nem elvenni a másik ember méltóságát.
Mi a JóPontnál ebben hiszünk. Hogy a segítség nem az adomány értékén, hanem az emberi hozzáálláson múlik. Céljaink nem „rászorulók megmentéséről” szólnak, hanem a kapcsolódásról. Egyenrangúan, tisztelettel. Olyan ügyek mellé állunk, amelyekben nemcsak a cél a fontos, hanem az is, hogyan érjük el. Az egyik legnagyobb méltóságvesztés azonban gyerekkorban történik. Ahol nem az anyagi körülmények okozzák a legfőbb nehézséget, hanem hogy a gyerekeket egymás ellen fordítja a közeg, amiben élnek. Ez az iskolai bántalmazás.
Amikor valakit megaláznak, kicsúfolnak – az nemcsak aznap fáj. Egy kedves ismerősöm úgy fogalmazta meg a bántó szavak hatását mintha egy százas szeget ütnél egy bútordarabba. Annak a helye örökre nyomot hagy. A gyerekkori bántalmazás nem egyszerű „csíny” vagy „összeszólalkozás” – hanem az első repedés a méltóságunk pajzsán.
Ezért hiszünk abban, hogy az iskolai bántalmazás elleni fellépés nemcsak a gyerekek testi-lelki épségéről szól – hanem a méltóságuk védelméről is. Mert minden gyereknek joga van ahhoz, hogy biztonságban legyen – de még fontosabb, hogy azt érezze: számít. Hogy nem nevetség tárgya, nem túlérzékeny, nem „gyenge”, hanem ember, aki megérdemli a tiszteletet – úgy, ahogy van.
Sokszor, amikor egy-egy poszt alatt végigpörgetem a kommenteket, valami szomorú felismerés motoszkál bennem: mennyire természetessé vált egymás tiszteletlen bírálata. A véleményalkotás joga mintha feljogosítana a bántásra, a kioktatásra, a kéretlen – és gyakran kegyetlen – „jó tanácsokra”. És ilyenkor mindig eszembe jut a kérdés, amit sokkal több felnőttnek kellene feltennie magának: hogyan tanítsuk meg az egymás iránti tiszteletet a gyermekeinknek és hogyan építsük fel bennük azt az értékrendet, melyben a méltóság az egyik központi érték ha mi magunk is oly nehezen gyakoroljuk ezt?
Már többször írtam a személyes felelősségvállalásról és a példamutatásról, melyek e témában is központi gondolatok. Annyit mondani gyereknek hogy „ne csúfold a másikat!” még oly kevés. Ők akkor figyelnek minket leginkább amikor vezetés közben egy kellemetlen helyzetet kezelünk, ahogy a boltban vásárlás közben viselkedünk a többi emberrel, ahogy az idősekkel, elesettekkel bánunk a mindennapokban. És persze rögtön másolják botlásainkat. Minél gyakrabban látják, annál természetesebben.
A JóPontnál éppen ezért elkezdtük letenni az alapjait az iskolai bántalmazás elleni projektünknek. Ebben nem csak egy iskolai tréningről van szó – hanem arról, hogy egyre több gyerek tanulja meg: kiállni magadért nem szégyen. És kiállni másért: bátorság.
Ez a program nemcsak a jövőről szól – hanem arról is, hogy a jelenben is van választásunk: hallgatunk vagy teszünk. Elfordulunk vagy odalépünk. Nevetünk a bántáson vagy azt mondjuk: elég volt.
Mert a méltóság nemcsak elveink kérdése – hanem gyakorlat is. És minden alkalommal, amikor valakit megvédünk, amikor együttérzést tanítunk, amikor nemet mondunk a bántásra – akkor egy kicsit helyreáll valami ebből a méltóságát vesztett világból.
