Azt a két szót azért mégsem merem egymás mellé tenni, hogy a munka öröme, nehogy rám szakadjon a szürke téli égbolt itt a napfordulón! :D
Sokféleképp lehet megközelíteni a munka kérdését, HR-esként mindig is érdekelt - őszintén, nemcsak azért szoktam megkérdezni az interjúkon, hogy kitöltsem az időt! – hogy kit mi sodor egy hivatás, egy munkahely felé. Erre a kérdésre teljesen valid válasz az is, hogy „Valamiből meg kell élni, kaját venni, számlákat fizetni.” Bár állásinterjúkon ennél szebben próbáljuk általában csomagolni magunkat, magasztosabb célokat és motivációt próbálunk villantani többnyire.
Remélhetőleg mindannyiunknak volt már szuper munkahelye, akár vállalkozása, amit utólag sajnál, hogy otthagyott vagy véget ért, ahol esetleg nem csak anyagilag becsültek meg minket, hanem befogadóan álltak az ötleteinkhez, szuper volt a kollektíva, rugalmas a főnök, sajátunknak éreztük, rengeteget tanultunk belőle, köszönhetünk neki. Ha nem volt még, kívánom, hogy legyen! Általában ezek szoktak szempontok lenni mindenkinél, amikor ideális helyet keres, ahol a napjai bő harmadát eltölti. Ha elkényeztet minket az élet és kellő szabadsággal, anyagi biztonsággal, magánegészségügyi ellátással, céges juttatásokkal, izgalmas feladatokkal, és jófej munkatársakkal halmoz el, ne bízzuk el magunkat, kérjük meg a legközelebbi kollegát, hogy csípjen meg, hátha álmodunk!
De ha ezek közül úgy látjuk, hogy csak 1-2 sántít, akkor is összetehetjük a két kezünket, mert a kereskedelemben, vendéglátásban eltöltött hosszú órákat és lábfájós pörgős szezonokat is tudja kárpótolni a kollegák összetartása (és a borravaló), a home office izoláltságát a rugalmasság az ovi-suli fuvarokban, az alacsonyabb fizetést kompenzálhatja szintén a szabadabb időbeosztás vagy az értékteremtés, amit fontosnak tartunk az elvégzett munkánkban.
És mindenkinek megvan az a horror munkahelye is, amiről elrettentő történeteket őrizget jövendőbeli vagy épp már pályaválasztás elé serdülő gyermekei számára: „Na ezért tanulj gyermekem, kis tinókám, hogy ökör lehessen belőled!” Csak az ügyeleteket ne, a vendéglátást ne, az ülőmunkát ne, az ügyfélszolgálatot ne, a mikromenedzselő főnököt ne, a vezetői felelősségeket ne, a téglahordást ne, a masszírozástól az ízületi gyulladást ne, csak a gyártósor melletti görnyedést ne, a főállású anyaságot ne, a mezőgazdaságot ne, a kiszámíthatatlan megrendelőket ne!” Ésmégsorolhatnám.
Az év végére rendszerint mindenki elfárad, akármilyen munkát is végez hol lelkesen és szorgosan, vagy épp már a kiégés szélén egyensúlyozva.
A JóPontnak is - bár erről az ügyek mellett ritkán beszélünk, de annál többet gondolunk rá - nagyon fontos volt a kezdetektől, hogy 3-ról 10 fő fölé fejlődő csapatunknak a lehető legjobb munkahelye legyünk. Huzatos vagy épp icipici üzlethelyiségekkel, rohanó őrült világgal, újabb és újabb kihívásokkal tarkítva nincs mindig könnyű dolgunk ebben. Apró lépésekkel, de mindig ezt az egyik legfontosabbak közt szem előtt tartva haladunk előre.
A karácsonyi vacsoránál nem ült még a 4 év alatt kétszer teljesen ugyanaz a csapat. Ezt képpel csak részben tudjuk bizonyítani, mert sokan szégyellősek a csapatból, nem szeretik a fotózást. Részben azért más mindig az asztaltársaság, mert mindig bővülünk, részben pedig azért is, mert minden évben van olyan is, akit máshová szólít a sors, a karrier. Nálunk sincs kolbászból a kerítés, a non-profit szektor, a kereskedelem, a kissé úttörő tevékenységünk, a tapogatózó, önmagát tanuló vezetőség sajátosságai mind-mind rajta hagyják kezük nyomát a szervezeti kultúránkon.
Az adományboltos élete nem könnyű élet, nap mint nap emlékeztetjük magunkat, hogy a semmiből hozunk létre valamit, feleslegből kincset, jószándékból kézzel fogható segítséget, és valóban, mi magunk is elfáradunk ebben a varázslásban, ebben a szolgálatban.
Hálásan köszönjük minden JóPontosnak a fáradtságos és kitartó munkát, az elmúlt 4 évben és 2025-ben kiemelten. Amíg van adomány, amíg van ügy, amíg van kincs, addig megállíthatatlanul megyünk előre és hálát adunk a JóPontnak, hogy létezik, hogy a közös értékeinket képviseli, hogy mindig megújul, hogy keresi a lehetőséget, hogy a mienk, mert a munka világának is van sok-sok a mienknél sokkal kegyetlenebb és ridegebb sarka!
Nagyravágyók sosem mertünk lenni, 2026-ra is csak azt kívánjuk: Annyi legyen, amennyi most van!
